Az epika a modern
poétika által megkülönböztetett három műnem egyike. Az elnevezés
a görög epikosz, azaz elbeszélő szóból származik. Az antik
elmélet szerint (Platón és Arisztotelész nyomán) az epika
magának a költőnek a megnyilatkozása, nem pedig az általa
kreált alakoké, mint a dráma. Ez a felfogás a 18. század végéig
uralkodott a poétikában, ekkor sorolták be az epika és a dráma
mellé harmadik műnemként a lírát. Goethe szerint az epika
alapvonása, hogy "világos módon elbeszél", s a drámától
főként abban különbözik, hogy "az epikus eseményt mint
tökéletesen elmúlt dolgot adja elő, a drámaíró pedig tökéletesen
jelenlévőnek ábrázolja". Schiller szerint az "epikus
a dolgok természetes, nyugodt állapotát rajzolja; minden egyes
mozzanatban látja az egész eseménysor végét, ezért mindent
egyforma elmélyedéssel rajzol". A 19. századi elméleti
írásokban - a Schlegel fivérek, Schelling és Hegel gondolatai
nyomán - az epika leglényegesebb vonásának az objektivitást
tekintették (szemben a szubjektív lírával).
Az epika fő jellemvonása
az, hogy alkotásainak tárgyát, témáit kizárólag vagy igen
nagy túlsúllyal a külső valóság köréből meríti, s alapvetően
monologikus formájú. A hőseinek belső világát, érzelmeit-gondolatait
megjelenítő belső monológokat, gondolatfolyamokat, valamint
a hősök párbeszédeit csak az elbeszélés és leírás alapszövetébe
fonva szerepelteti. Az epikus művek szerkezetében legtöbb
esetben döntő szerepet játszik a cselekmény, az esemény vagy
eseménysorozat. (Ennek kiiktatásával elsősorban az 1950-es
évektől divatos újregény, francia nevén nouveau roman kísérletezett).
Az epikus közlés
alapformái az elbeszélés, a leírás és a dialógus. Az elbeszélés
az események előadása, a leírás a cselekmény színterének,
külső-belső tulajdonságoknak és egyes tárgyi mozzanatoknak
statikus ábrázolása, a dialógus pedig a szereplők szóbeli
megnyilatkozásának a közvetítése.
Az epikus mű
hőseinek megnyilatkozásait az író különböző közlésformákkal
rögzítheti. Az egyenes beszéd esetében a szereplő szavai szó
szerinti idézet formájában jelentkeznek, szemben a függő beszéddel.
Az átélt beszéd (vagy szabad függő beszéd) a függő beszédnek
az a változata, amely elhagyja a kijelentést jelölő igét.
Az epikus művek
szerkezetében gyakran elkülöníthetünk két vagy akár több,
egymással csak adott pontokon találkozó majd szétváló, s a
végkifejletben összetorkolló cselekményszálat. Ha ezek nem
egyenrangúak, megkülönböztetjük a főcselekményt a mellékcselekménytől.
Sajátos válfaja a több cselekményszálat egybefogó szerkesztésmódnak
a keretes szerkezet. Ennek jellemvonása az, hogy a mű elején
kezdődő és a végén záródó kerettörténetbe önmagukban zárt
betéttörténetek illeszkednek. A cselekményszálak előrehaladását
tekintve a lineáris cselekményvezetés esetében a történet
időrendben halad előre, s kezdete és végpontja között valamilyen
fejlődési ív érzékelhető. A láncszerű cselekményvezetés szintén
időrendben halad a kezdettől a végkifejletig, de az egymást
követő eseményekben, vagy a főhős jellemében nincsen fejlődés,
a cselekmény egyes epizódjainak sorrendje tulajdonképpen felcserélhető.
A modern epika sajátos szerkezetei a montázsok, amik időben
vagy térben egymástól távol eső eseményeket vagy azok mozzanatait
illesztik össze. A posztmodern próza bizonyos válfajai a labirintusszerkezetet
alkalmazzák, melynek eseményei részint az elbeszélőnek, részint
a mű hősének képzeletében vagy álmában játszódnak, s új eseménysorokat
nyitnak. Az olvasó így egy „labirintusba” kerül, ahol az elbeszélt
események és az azokkal kapcsolatos gondolatok szabadon keverednek.
A cselekményekben a hősök összecsapásának mozzanatai a konfliktusok.
A cselekmény előrehaladásával csak lazán összefüggő, a végkifejletet
átmenetileg késleltető szerkezeti egységek az epizódok. Az
epizódnak sokféle funkciója lehet. Szerepe lehet a feszültség
növelése vagy éppen csökkentése, a szereplők jellemzésének
elmélyítése, vagy egyes mellékkörülmények tüzetesebb megvilágítása.
Az epika előadásmódja
szinte kizárólag múlt idejű; a jelen vagy jövő idő szinte
kizárólag rövidebb betétekben, ill. egyes kisformákban bukkan
elő.
Az epikai műnem
keretébe tartozó műfajok többféle szempontból osztályozhatók.
A legáltalánosabb felosztás terjedelmi jellegű, s a nagyepikát,
közepes epikát és kisepikát különbözteti meg. Eszerint a nagyepika
az emberi életet a maga teljességében, a társadalmi-természeti
viszonyokkal való bonyolult összefüggésben ábrázolja, sokoldalúan
jellemzett fő- és mellékszereplőkkel. A nagyepika reprezentatív
formái az eposz és a regény. A közepes epika körébe a hosszú
elbeszéléseket vagy kisregényeket sorolhatjuk. A kisepika
a valóságnak egy-egy részletét, szűkebb vonatkozását ragadja
meg. Legjellemzőbb műfajai a novella, mese, monda, legenda,
karcolat, adoma, anekdota, stb.
Jellemző felosztási
szempont a ritmikai forma alapján történő elkülönítés is,
amely az epikát a verses epika és a prózaepika két nagy csoportjára
bontja. Ez utóbbi a polgári regény megjelenése után vált általánossá
a felvilágosodás korát követően.
Az epikus művek
harmadik jelentős osztályozási elve az elbeszélői nézőpont
különbségeit veszi alapul. Az epikus művek legnagyobb csoportjára
a szerzői (auktoriális) elbeszélés jellemző, mikor az elbeszélő
egyfajta mindentudó narrátorként mindenről beszámol, a cselekményen
kívül a mű hőseinek érzelmeiről, gondolatairól is. A szerzői
elbeszélés egyik válfaját a harmadik személyű előadásmód kizárólagossága
jellemzi. Ennek két alfaja közül a homofonikus elbeszélésben
a szerző világképe, értékrendje uralkodik, a polifonikus elbeszélésben
a mű több hősének világképe és értékrendje külön szólamként,
azonos súllyal szerepel. A szerzői elbeszélés másik változatában
nem csupán a szerző értékrendje érvényesül, hanem olykor egyes
szám első személyben, énformában, ún. lírai kitérőkkel is
megszólal. A szerzői elbeszéléssel szemben a perszonális elbeszélés
a mű egyik szereplőjének szemszögéből nézve mutatja be a műben
ábrázolt világot. Ilyenkor a szerző csak arról tudósít, amit
a hős maga átélt, az előadásmód pedig énformájú. A perszonális
elbeszélés esetében az elbeszélő lehet valamelyik mellékszereplő,
aki objektív modorban, esetleg rezonőrként számol be az eseményekről,
vagy lehet maga a főszereplő. A perszonális elbeszélés egyik
sajátos válfajában szerkezeti egységenként más-más hős szólal
meg énformában.
Epikus művek,
mítoszok, totemisztikus eredetmondák feltehetőleg már az ősközösségi
irodalomban is léteztek. A nemzetségi társadalom kialakulásának
kezdeteitől a népköltészetben a műfajok többsége epikus. Az
ókori irodalomban már fellelhető az összes epikus műfaj, bár
ezek egy része fejletlenebb formában jelentkezik.