A mese epikai
műfajcsoport, a legősibb műfajok egyike. A mesék terjedelme
kisepikai jellegű, a műfaj eredetileg verses és prózai egyaránt
lehetett; újabban az utóbbi forma jutott benne túlsúlyra.
Az ide tartozó alkotások fantasztikus-csodás (vagy legalábbis
valószerűtlen) elemekkel átszőtt, általában időben és térben
is fiktív körülmények között játszódó eseményeket ábrázolnak.
A reális világot képviselő hősei jobbára elvont típusok (az
öreg király, a legkisebb fiú, a juhász stb.), s ezek legtöbbször
képzeletbeli hősökkel (óriások, törpék, tündérek, boszorkányok,
varázslók, sárkányok) és fantasztikus tulajdonságokkal felruházott
jelenségekkel (beszélő állatok, növények, tárgyak stb.) állnak
szemben. Az események is valószínűtlenek, de egy sajátos hagyomány
logikáján belül maradva a cselekmény menetében az egyik esemény
bekövetkezése már valószínűvé teszi a másikat. Jellegzetes
vonása az egyszerű világkép, mely átmeneti típusokat nem ismerve
éles határt húz a jók és a rosszak közé. A végkifejletben
a mese diadalra juttatja a jókat, és megbünteti a gonoszokat.
A műfaj története
az ókorba nyúlik vissza, első fennmaradt emlékei hosszabb
epikus művekbe illesztett betétek (Homérosznál Kirké története,
Hésziodosznál a sólyom és a csalogány meséje). Az állatmese
azonban már önálló formaként is jelentkezett az ókorban, és
az antik irodalom egyik legelterjedtebb műfaja lett (Szimonidész,
Aiszóposz, Babriosz, Phaedrus, Avianus). Találhatók mesék
a Bibliában és a midrásirodalomban is. A középkortól kedve
terjedt el az emberi szereplőket is felvonultató mesetípus,
a reneszánsz idején főleg a népmesék adaptációja volt népszerű,
a klasszicizmus pedig az antik állatmese-hagyományt újította
fel. A műmese a francia rokokó irodalomban szerveződött új
műfajjá, a felvilágosult szalonok társaságát szórakoztató
szatirikus-ironikus tendenciájú formává (Ch. Perrault, Mlle
de l'Héritier, d'Aulnoy bárónő). A romantika ismét a naiv
népmesei hagyományt állította előtérbe (C. Brentano, Hauff)
vagy meséi filozófiai tartalmakat is hordoztak (Novalis, E.
T. A. Hoffmann). A 19. század elejéről J. és W. Grimm népmese-feldolgozásai
teremtettek iskolát. A mese eredetileg a felnőttek szórakoztatására-okulására
szolgáló műfaj (ún. felnőttmese) volt. (pl. az Ezeregyéjszaka
meséi). A felnőttmese később háttérbe szorult, de számos nevezetes
alkotása ismert, amilyenek E. T. A. Hoffmann, Oscar Wilde
Balázs Béla vagy Szini Gyula meséi. A Grimm-mesék hatására,
s elsősorban a dán Hans Christian Andersen nyomán a 19-20.
század műmeséje általában gyermekmese.
A mesék csoportosítása
sokféle szempont szerint történhet. Eredet alapján megkülönböztethetjük
a népmesét és a műmesét, s mindkettőre találhatunk példákat
már az ókori irodalomban. A népmesékből a reneszánsz kora
óta sokat merít a műmese, de az eredeti népmesék iránti érdeklődés
csak a 19. század elején, a Grimm testvérek gyűjteménye nyomán
támadt fel. A folklorisztika a mesének több műfaját különbözteti
meg, ezek azonban koronként és kultúránként különbözhetnek.
A legismertebb mesei műfaj a mágikus mese vagy varázsmese,
a csodamese, amelynek cselekményében a csodálatos események
játszanak uralkodó szerepet. Ennek a nyugat-európai és magyar
kutatásban tündérmese a neve, noha tündérek viszonylag ritkán
fordulnak elő benne. (Tündérszép Ilona és Árgyélus). A hősmese
a varázsmese olyan változata, amelyben egy központi hős harcnak
ábrázolt küzdelemben győzi le ellenfelét (Fehérlófia). Nagy
tömböt alkotnak a tréfás mesék, amelyek legtöbbször ostoba
emberekről szóló humoros történetek. A tréfás mesék alműfaja
a hazugságmese, mely hazugságok és lódítások sorozata. A formulamese
olyan mese, amelynek a szerkezete egyszersmind tartalom meghatározó
tényező. A formulamese két főbb csoportja a láncmese és a
csalimese. A láncmesében valamely esemény feltételeit és ennek
újabb feltételeit sorolják fel, vagy más, külsődleges ötlet
alapján állítanak egymás mellé nagyjából ismétlődő részeket.
Hasonlít hozzá a végtelen mese, melyben a mesék szokásos befejezése
helyett ciklikus folytatódást találunk, vagy hirtelen fordulat
következik, amely befejezetlenül hagyja a történetet. A csalimese
félrevezeti hallgatóját, és valódi mese helyett más történetet
ad: a cselekmény a mese szabályai szerint kezdődik, de egy
rövid bevezető után valamely formula végtelen ismételgetése
következik a várt mese helyett, vagy a mesét hirtelen befejezik,
esetleg a mesélő a hallgatóságtól kérdez valamit oly módon,
hogy a válasz nevetségessé tegye a hallgatót. A középkor után
terjedt el a novellamese, mely realisztikusabb, életszerűbb.
Cselekményének ideje és helyszíne konkrétabb, csodálatos hősei
helyébe a valóságos társadalom típusai lépnek, de világábrázolásában
változatlanul a meseszerűség, a fantasztikum uralkodik.