A
novella (latin 'új, újdonság') vagy a gyakran szinonimájaként
használt rövid elbeszélés a kisepika műfajai közé tartozik.
A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella
olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság
extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő
vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott,
szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő
esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul.
A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében,
elbeszélésmódjában bekövetkezett hirtelen változás, ami a
cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját
felgyorsítja, és a végkifejletközeledtét jelzi. Szerkesztése
szerint megkülönböztethetünk keretes novellát (pl. Boccaccio
novellái), ez a típus általában novellafüzér része, és keret
nélkülit (ilyen az újkori novellák nagy többsége). A novella
kiterjesztése a novellaciklus, amely ugyanannak az alaknak
különböző élményeiről, kalandjairól szól (Chesterton Pater
Brown, 1911; Krúdy Gyula Szindbád utazásai, 1912; Kosztolányi
Dezső Esti Kornél, 1933). Stílusjegyek szerint elkülöníthetjük
a drámaiság (Maupassant, Csehov), az anekdota (Mikszáth),
és a jellemrajz (Dickens) felé közelítő novellatípust.
A műfaj eredete
az ókorba nyúlik vissza, ekkor még elsősorban hosszabb epikai
művekben epizódként szerepelt, mint például az első században
élt Petronius Satyriconjában az epheszoszi özvegy története.
Jelentős a Kr. e. 2. században élt görög Ariszteidésznek Milétoszi
történetek című, csak töredékben fennmaradt prózai novellafüzére,
mely az ún. milétoszi novella megteremtőjévé vált (ezek az
erotikus témájú novellák kerettörténetbe ágyazódtak, helyszínük
Milétosz volt). Ariszteidészt követte novelláinak megírásakor
a 2. században élt Lukianosz, akinek egyik legismertebb novellája
a Lukiosz vagy a szamár. A műfaj előzményének tekinthetők
a keleti mesegyűjtemények (Ezeregyéjszaka meséi), és a középkori
elbeszélés-gyűjtemények (Gesta Romanorum) is. Önálló irodalmi
műfajjá az itáliai reneszánsz idején, Boccaccio Dekameron,
1353 című novellagyűjteménye révén vált.. A Dekameron füzérszerűen
összekapcsolódó keretes novellák sorozata, amelyek a kerettörténetekkel
egymáshoz kapcsolódnak. A tíz nap alatt előadott száz történetben
az események minden nap egy adott tematika köré szerveződnek.
Boccaccio nyomán élénk novellairodalom indult meg Itáliában
(Bandello Novellák, Sacchetti Háromszáz novella Straparola
Mulatságos éjszakák). Boccaccio műve nyomán született Chaucer
– többféle műfajt is magába foglaló – Canterbury mesék, 1386-1400;
Navarrai Margit Heptameron, 1558; és Miguel de Cervantes Példás
elbeszélések,1613 című keretes novellagyűjteménye.
Az újkori novella
feltűnő formai újítása a keret elhagyása. A 19. századi könyvkiadás
és a folyóiratok tették népszerűvé a novellát. A romantika
korában Puskin Belkin elbeszélései, 1830 című gyűjteménye
teremti meg az alapot az orosz novella számára. A műfaj fénykora
a 19. század második fele. Guy de Maupassant egyenes vonalú,
döntő fordulatra épülő történetei a francia kispolgár mindennapos
életéből merítik témájukat (Fifi kisasszony, 1882). Csehov
sokféle novellatípusban alkotott; a korai humoros-anekdotikus
történetektől jutott el a lírai novellákig, melyekben a döntő
életfordulatig kísérte el hősét, ám az elhatározás megvalósítása
már kívül esik a mű körén (A diák, 1894; A mezzaninos ház,
1896). A 20. században Hemingway első novelláskötete (A mi
időnkben, 1925) csak a szereplők tetteit és beszédét közvetíti,
szikár stílusban. Iszaak Babel Lovashadsereg, 1937 című novellagyűjteménye
a történelem viharában helyét kereső kisembernek állít emléket.
A magyar irodalomban
a műfaj eredete –többek között – a protestáns prédikátorírók
tanító jellegű történetgyűjteményeiig vezethető vissza. (Bornemisza
Péter Ördögi kísérletek, 1578; Heltai Gáspár Száz fabula –
99 Mese, 1556). Faludi Ferenc késő barokk-rokokó stílusban
írt Téli éjszakákja, 1778 már keretes novellagyűjteménynek
tekinthető. A novella különböző változatai a polgárosodás
idején váltak népszerűvé, összefüggésben az újságok, periodikák
elterjedésével. Jókai Mór a szabadságharc bukása után adta
közre két novelláskötetét (Forradalmi és csataképek 1848-49-ből,
1850; Egy bujdosó naplója, 1851). Mikszáth tizenöt novellát
tartalmazó kötete, A jó palócok, 1882 alapvető emberi szituációkban
ábrázolja a természeti közegben élő hőseit anekdotikus közvetlenséggel
(A néhai bárány, Bede Anna tartozása). Kései novelláiban arra
törekszik, hogy történeteit bölcseleti érvényűvé tágítsa (Fili,
Szontagh Pál kutyái). A századforduló és a századelő a műfaj
egyik fénykora. Gárdonyi Géza idillikus-elégikus parasztábrázolása
(Az én falum, 1898), Bródy Sándor naturalista cselédtörténetei
és művésznovellái (Erzsébet dajka és más cselédek, 1902; Rembrandt-novellák)
Gozsdu Elek (Una poenitentium) és Petelei István (A jutalom)
hangnem-novellái, Tömörkény István paraszttémájú művei (Valér
a földbe megy) jellemzik többek között a korszak törekvéseit.
Csáth Géza szikár történeteiben a freudi mélylélektan megfigyelései
jelentkeznek (A kis Emma, A vörös Eszti, Anyagyilkosság).
A szecessziós-impresszionista novella legkiemelkedőbb mestere
Krúdy Gyula; Szindbád-ciklusában az ezeregyéjszakai hajósról
elnevezett címszereplő emlékképeit idézi fel utazásai során,
s az idő visszafordíthatatlanságával szembesül. Móricz Zsigmond
korai novelláit (Hét krajcár, 1908; Tragédia, 1909) a naturalista
emberkép és ábrázolásmód jellemzi. Kosztolányi Dezső tizennyolc
fejezetre tagolt novellafüzére (Esti Kornél, 1933) és a Tengerszem
(1936) kötet klasszikusan letisztult novellái (Fürdés, A kulcs,
Kínai kancsó) az életmű legértékesebb darabjai közé tartoznak.
A 20. század második felének sokszínű novellaterméséből Déry
Tibor Szerelem, 1956 című alkotása az embertelen időben is
erőt és hitet adó érzelmi kapcsolat felemelő képe. Sánta Ferenc
Isten a szekéren című gyűjteményes kötetében a példázatos
történetek mellett (Nácik) a gyermekkori emlékeket felidéző,
balladai hangú novellák (Sokan voltunk, 1954; Téli virágzás,
1955) a meghatározóak. Mándy Iván sajátos hangú novelláinak
hőse a periférián élő, álmodozó, helyét kereső, csetlő-botló
kisember (Kulikabát, 1957). Mészöly Miklós szenvtelenül kimért
hangon, egy egércsalád példázatos sorsán keresztül szól az
emberi élet veszélyeztetettségéről (Jelentés öt egérről, 1958).