Az óda (görög ódé 'ének') a 18-19. századra kialakult hagyományos felfogás szerint a lírai költészet egyik nagy műfajcsoportját képviseli a himnusszal, ditirambussal, rapszódiával együtt. Az óda emelkedett hangú, magasztos tárgyú, rendszerint bonyolult ritmikájú és felépítésű, terjedelmesebb költemény, melyben az érzelmi hatásra való törekvés, a gondolati-intellektuális közlés szándéka és az egyetemes érvényű felismerés igénye egyszerre van jelen. A műfajmegjelölés eredeti jelentése: általában pengetős hangszer által kísért dal (megkülönböztetésül pl. az elégiával, azaz a fuvola által kísért dallal szemben). A műfaj még a legújszerűbb változatában is szívesen használja a leghagyományosabb retorikai-stilisztikai fordulatokat, megoldásokat.

A műfaj eredete az ógörög melikus költészetre nyúlik vissza: ennek két fajtája alakult ki, az ún. kardal, melyet kórus adott elő, illetőleg a monódia, egyetlen költő-dalnok éneke. Az óda gyűjtőnév, mindkét típus jellegzetes költői formáit felöleli.

A kórusköltészet ódái, főképp a Pindarosz (Kr. e. 5-6. sz) által szerzett győzelmi énekei közösségi alkalmakon hangzottak el, hősöket, atlétákat dicsőítettek (A szürakúszai Hierónhoz - versenyparipával nyert diadalára). Szerkezetük triadikus, azaz három egység ismétlődik bennük: strófa (odafordulás a tárgyhoz, a tárgy megnevezése), antistrófa (a tárgy kifejtése), epodosz (a tárgyból levonható tanulság). A pindaroszi változat fennkölt hangvételétől, váratlan téma- és hangulatváltásaitól, erőteljes képeitől, gazdag nyelvétől elütően a szapphói és alkaioszi monodikus költészet személyesebb érzéseket szólaltatott meg, bensőségesebb hangon, mértékletesebb stílushatásokkal és kötött, egyféle, változatlanul ismétlődő strófaszerkezetekkel. Tőlük kevés teljes szöveg maradt fenn.

A római ódaköltészet csúcspontját Horatius carmenjeiben érte el. Ez a líra a monodikus bensőséget, szemlélődést és csiszolt metrikai kidolgozást folytatja, s közvetíti az antik görög strófaszerkezeteket (szapphói, alkaioszi, aszklepiadeszi) az újkori európai lírikusoknak. Horatius (Kr. e. 1. sz. ) ódái egy-egy életelv, bölcseleti felismerés megszólaltatói, pl. az arany középút (Licinius Murenához), a jelen értéke és fontossága (Thaliarchushoz; Leuconoéhoz); a hazaszeretet (A rómaiakhoz), a költészet halhatatlanságába vetett hit (Melpomenéhez) gondolatát közvetítik.